Прес

Kedves gyerekek!

Nagy meglepetésre, és általános megrökönyödésre úgy a csapat háza táján, mind a II.4. ligában, az alapszakasz 5. helye után a rájátszást megnyerve felkerültünk, történetünk során első alkalommal a magyar ligák csúcsára, elitjébe, az egyetlen és megismételhetetlen I.1.-be.
Fene se gondolta volna ezt, nemhogy tavaly, amikor épp frissen felkerültünk a 2. polcra, de még a playoff kezdete előtt sem, amikor az eddig minket szinte mindig ripityára verő HWB gárdája ellen kellett kezdeni a kieséses kört. Ennek rendje és módja szerint, az első playoffmeccsünkön rögtön egy kisebb erődemonstráció keretében egy laza 7:2-vel küldtek haza bennünket. Hát, mit mondjak, hidegzuhany volt a javából, az igaz, de azt se feledjük, hogy az alapszakasz végi sérüléséből még nem épült fel El Niño, az első számú kapusunk. A z első két playoffmeccs között volt egy hétvége, amikor jegib kollega szertárából sikerült pár motivációs eszközt kikölcsönözni, így sok embernek alapvetően megváltozott a hozzáállása a dolgokhoz. A hétfői playoffmeccsen, immáron más takitkával és a lábadozó Villadiegoval kiegészülve a kapuban nyögvenyelős 4:3-as győzelmet szereztünk a hazai teltház nagy örömére. A mindent eldöntő 3. meccs másnap következett, idegenben. Mondhatni, az előző napi siker hatalamas emócionális előnyhöz juttatott minket, és talán ennek, talán a Kisded legjobb napjait idéző védéseinak köszönhetően idegenben nyertünk 3:1-re és ezzel a párharcot is behúztuk 2:1-es összesítéssel. Hoppá, mi?
A második körben a Jéglovagok ellen kellett szerepelnünk, és ha valaki azt hinné, hogy ez sokkal könnyebb feladat volt, az téved: a Jéglovagok csapata az egyik olyan gárda, aki az előző idényt még a magyar topligában töltötte, nem mellékesen az alapszakasz során mindkétszer simán vertek minket, ráadásul az első fordulóban azt a Rotor Sopront verték ki, akik a mi régi nagy mumusunknak (az egyiknek) számítanak. Egy dolog szólhatott mellettünk: a csapat a hétfő-keddi meccsnapokon nagyon összeállt, így a szerdán sorra következő, a héten már 3., éles tétmeccset is behúzta, igaz, csak hosszabításban: itthon, hazai közönség előtt, normál fontosságon, óriási kapusteljesítménnyel, az overtimeban lőtt Polányi-góllal nyertünk 2:1-re, az alacsonyozó ellenféllel szemben. Ebből rögtön levontam a következtetést, és rájöttem, hogy se a két meccs közti egy nap szünet, se az első meccs teljesítménye nem elég alap nekünk a második meccsre. Úgy is volt, hogy akkor ezt a meccset akár el is bukhatjuk, de legalább lesz egy plusz teltházas bevételem az utolsó meccsemen. Ám a fiúk nem így gondolták, és alacsony fontosságon játszva is nyertek idegenben a szintén alacsonyozó ellenfél ellen. Antonio Villadiego sorozatban 3. meccsén védett szenzációsan, most épp 97%-ot megahaladó védéi hatékonysággal. Immáron a rökönyödés majdnem tetőfokára hágott, amikor a döntőben találtuk magunkat.
A döntőre jegib barátom csapata ellen készülhettem, szintén elég önbizalomhiányos helyzetben: ugyan az alapszakasz utolsó meccsét megnyerve ellene lettem épp én az 5. és ő a 7., de ugyanakkor az előző szezonban kétszer is nagyon simán intéztek el, másrészt a playoff soárn két mumusomat, a Budapest Dark Wings és a Disney csapatát búcsúztatta el, ezzel nem kis félelmet keltve sorainkban. Csak pár emberkénk remek teljesítménye miatt éreztem egy kis reménysugarat. De az első meccs nem a kapusom napja volt, akiben pedig annyira bíztam. Sokkal inkább a második soromnak és az általuk szerzett 9 pontnak volt köszönhető, hogy végülis nyertünk 4:2-re. A válasz, hamar, már másnap megérkezett: hiába volt ismét egy kiemelkedő teljesítmény nálunk, a válogatott szélső Orosz személyében, az általa szerzett kettő gól is csak arra volt elég, hogy a súlyosabb vereség helyett csak 4:3-ra kaptunk ki, a Jegilla óriási lelierőről tanúbizonyságot téve fordított (a meccs vége előtt 8 perccel 3:2 volt ide) és nyert. Ezek után talán érthető, hogy a bajnoki döntő 3. meccse előtt beiktatott egy nap szünet nekünk milyen jól jött. Visszatértünk a régebben bevált taktikához, és láss csodát: a kapusteljesítmény ismét szenzációs volt, és most a harmadik sorunk kapta el azt a bizonyos fonalat, 7 pontot termelve az 5:1-es győzelem során.
Most már nincs más dolgom hátra, mint gratulálni a játékosoknak, közülük is kiváltképp a következőnek:
- Antonio Villadiego, G: a sokat emlegetett "El Niño", a csapat első számú kapusa, akinek 7 meccs volt a playoffban, ezen a 173 kapott lövést 92.49%-os védési hatékonysággal hárította
- Polányi Tamás: az ifjú centerem, aki a döntő 3. meccse utáni napon érte el az 500-as ÖÉ-t, a legeredményesebb volt a kanadai táblázaton a csapatban, 2 góllal és 6 gólpasszal 8 mérkőzéseken.
- 5 játékos osztozik a csapat playoff-gólkirályi címén 3-3 góllal (Orosz, Bartos, Nagy B., Gál és Čiscoň)
- a legeredményesebb védő 6 ponttal (1+5) Pusztay Gábor lett.
- kiemelném még a hamradik sort centerező Lawrie "Lóri †" Paintert, aki a szezon előtt érkezett a csapathoz, kicsit aggódtam is, hogy túlfizettem az igazolás során, de az alapszakaszban is 31 meccsen 20 pontot szerzett, és a playoffban is igazolta, hogy nem minden a karrierhossz: 8 meccsen 2 gól, 3 gólpassz a mérlege.
Köszönöm a remek párharcokat ellenfeleimnek, közülük kiemelve jegib kollegát, aki talán most már sajnálja, hogy liszenszelt nekem pár kínzóeszközt az első kör első meccs után!
Jövőre iszonyatos nehéz lesz az első osztályban, de úgy hiszem, hogy egyszer muszáj ott szerepelni, mert ki tudja, mi lesz a játék 2. szakaszától.

---

---